Egész életemben anyámmal harcoltam. Úgy éreztem, sosem vagyok elég jó számára. Valószínűleg mindig neki akartam megfelelni. Bebizonyítani, hogy méltó vagyok a figyelmére. Pedig szeretett. Csak tele volt fájdalommal, amit az élet rakott rá. Erős asszony volt. De ereje már a múlté. Betegsége kiszolgáltatottá tette a testét, csak gondolatai járnak vissza ? fiatal- vagy gyermekkorába. Már nem harcolunk. Tudom, itt az idő, hogy begyógyítsuk azokat a sebeket, melyeket egymáson ejtettünk.
?Az anyák és lányok közötti nehézségek és megoldandó problémák nagyon gyakoriak, mégis, nyíltan nem beszél erről senki sem. A tabu az, ami meggátolja, hogy beszéljünk az anyasebből származó fájdalomról, s így az árnyékban, rejtve marad, ahol egyre tovább erjed és fekélyesedik anélkül, hogy ránéznénk.
Pontosan mi az anyaseb?
Az anyaseb a női létnek az a fájdalma, amit a patriarchális kultúrákban a nők generációról generációra továbbadnak egymásnak, és azok a kiútkereső mechanizmusok is, amikkel feldolgozni próbáljuk ezt a fájdalmat.
Az anyaseb a következő fájdalmakból tevődik össze:
? Összehasonlítás: az érzés, hogy nem vagyok elég jó.
? Szégyen: az a folyamatos háttérérzés, hogy valami nem stimmel velem.
? Önkicsinyítés: Az érzés, hogy kicsire kell összehúznod magad ahhoz, hogy szeressenek.
? Nem múló bűntudat afelett, hogy többre vágysz, mint amid van.
Az anyaseb a következő módokon nyilvánulhat meg:
? Nem vagy teljes, kiteljesedett önmagad, nehogy mások ettől fenyegetve érezzék magukat.
? Nagyon jó viselése annak, ha mások rosszul bánnak veled.
? Érzelmi óvatosság.
? Versengés más nőkkel.
? Önszabotázs.
? Túlzott merevség és domináns attitűd.
? Az olyan problémák, mint az evési zavarok, depresszió, függőségek.
Mai patriarchális, férfidomináns kultúránkban a nők arra vannak kondicionálva, hogy kevésnek érezzék magukat, nem pedig értékesnek és olyannak, akik megérdemlik a jót. Ezt a ?kevés vagyok? érzést nők számtalan generációja építette már be magába és adta tovább az utána következőknek.
Ha egy lány magáévá teszi az anyja nemtudatos hitrendszereit (a ?nem vagyok elég jó?-nak valamilyen formája), megszerzi az anyja jóváhagyását; saját magát és a benne rejlő lehetőségeket viszont elárulja. Ez a hűség egy formája, illetve az érzelmi túlélés biztosítása.
Ha azonban úgy dönt, hogy nem fogadja el az anyjának a saját korlátaiban való nemtudatos hitét, hanem (f)elismeri saját erejét és lehetőségeit, akkor azt kockáztatja, hogy elveszítheti az anyja szeretetét.
A lány nemtudatosan megérezheti azt, hogy az ő kiteljesedése szomorúságot vagy haragot válthat ki az anyjából, mivel neki a saját életében sok mindent fel kellett adnia magából. Az anyja iránt érzett együttérzés, a neki való megfelelési vágy, és a konfliktustól való félelem hatására így hát végül lehet, hogy meggyőzi magát arról, hogy biztonságosabb, ha összehúzza magát és kicsi marad.
Az anyasebbel való szembesülés elleni egyik leggyakoribb érv, hogy ? a múlt az múlt.? Csakhogy a múlt elől sosem menekülhetünk el igazán, nem temethetjük el. A jelenben él, a mindennapi akadályaink és problémáink formájában. Ha kikerüljük azt, hogy szembesüljünk és foglalkozzunk az életünk egy egyik legfontosabb és legalapvetőbb kapcsolatához kötődő fájdalommal, ezzel az egyik legnagyobb lehetőséget veszítjük el arra, hogy felfedezzük, kik vagyunk valójában, és hogy őszintén és örömmel megélhessük igaz lényünket.
Az anyasebet átfonó sztereotípiák
? ?Nézd meg, mennyi mindent tett érted az anyád!? ? elsősorban másoktól jön.
? ?Az anyám annyi mindent feláldozott értem. Annyira önző lenne tőlem, ha én megtehetném, amit ő nem tudott. Nem akarom, hogy rossz legyen neki.?
? ?Lojalitással tartozom anyámnak, bármi áron. Ha megharagítom, azt fogja gondolni, hogy nem értékelem őt eléggé.?
Mindnyájan éreztük már az anyánk által cipelt fájdalmat. És valamennyire mindannyian arra gyanakszunk, hogy részben mi tehetünk az ő fájdalmáról. És ebben gyökerezik a bűntudat.
De az igazság az, hogy egyetlen gyerek se tudja megmenteni az anyját.
A lány részéről meghozott SEMMILYEN áldozat nem kompenzálhatja mindazt a sok nehézséget és veszteséget, amit az anyjának el kellett szenvednie az évek során, pusztán abból kifolyólag, hogy nőként és anyaként él ebben a kultúrában. Mégis, nagyon sok nő teszi éppen ezt egészen kicsi kora óta: hoznak egy nemtudatos döntést arról, hogy nem fogják elhagyni vagy elárulni az anyjukat azzal, hogy ?túl sikeresek?, ?túl okosak? vagy ?túl kalandvágyóak? lesznek. Ezt a döntést kiváltó tényezők a szeretet, a lojalitás, és a tény, hogy valóban szükségünk van az anya jóváhagyására és érzelmi támaszára.
Sokan összetévesztjük az anyánkhoz való hűséget az ő sebei iránti hűséggel, és így részt veszünk saját magunk elnyomásában.
A módja annak, hogy egy anya ne irányítsa haragját a lányára, és ezzel ne adja át az anyasebet az, hogy az anya teljesen elgyászolja a saját veszteségeit. Illetve az, hogy gondoskodik róla, hogy ne a lánya legyen az első számú érzelmi támasza.
A patriarchális kultúrában felnövő lányok úgy érzik, választaniuk kell a kiteljesedés, erejük felismerése és a szeretet között.
A legtöbb lány a szeretetet választja a kiteljesedés helyett, mivel igen erősen azt érezhetik, hogy ha maximálisan kiteljesednek és megélik lehetőségeiket, akkor ezáltal elveszthetik a számukra fontos emberek, főleg az anyjuk szeretetét. Így hát a nők kicsik és kiteljesületlenek maradnak, és nemtudatosan tovább adják az anyasebet a következő generációnak.
Nőként él bennünk egy olyan homályos, de erőteles háttérérzés, hogy a kiteljesedésünk kárt fog tenni a kapcsolatainkban. És a nőknek azt tanítják, hogy a kapcsolatokat értékeljék mindenek fölött. Ragaszkodunk kapcsolataink morzsáihoz, miközben a lelkünk lehet, hogy mélységesen vágyakozik lehetőségeink megvalósítására. De az igazság az, hogy pusztán a kapcsolataink sosem tudják megfelelően pótolni az arra való éhségünket, hogy teljes életet élhessünk.
Ha elmulasztjuk, hogy elismerjük az anyánk fájdalmának erőteljes hatását az életünkre, bizonyos mértékben továbbra is gyerekek maradunk.
A maximális kiteljesedésünkhöz és erőnk felismeréséhez szükséges, hogy ránézzünk az anyánkkal való kapcsolatunkra, és összeszedjük a bátorságunkat, hogy elkülönítsük a saját személyes hiedelmeinket, értékrendünket és gondolatainkat az övétől. Ehhez pedig arra van szükség, hogy átérezzük az afölötti gyászt, hogy végig kellett néznünk az anyánk fájdalmát, illetve, hogy átengedjük magunkon és feldolgozzuk az ennek eredményeképp létrejött saját, jogos fájdalmunkat. Ez egyáltalán nem könnyű, viszont ez a valódi szabadság kezdete. Ha egyszer ?elfájjuk? ezt a fájdalmat, akkor átalakíthatjuk, és többé nem fog akadályokat képezni az életünkben.
Mi történik tehát akkor, ha a nők begyógyítják az anyasebet?
Nem kell többé szerepet játszanunk, és maszkok mögé bújnunk, amik elrejtik a fájdalmunkat, és azt a látszatot keltik, hogy könnyedén kezeljük a dolgokat. Így a fájdalom jogosultságot nyer, aminek köszönhetően alkalmunk nyílik elfogadni, feldolgozni, integrálni, és végül bölcsességgé és erővé alakítani.
Az anyák és a lányaik kommunikálhatnak egymással az attól való félelem nélkül, hogy valódi érzéseik a kapcsolatukban törést okoznának. A fájdalmat teljesen elgyászolhatjuk, hogy aztán szeretetté válhasson, olyan szeretetté, ami egymás odaadó támogatásának, és mély önelfogadásnak a formáját ölti, megadva a szabadságunkat, hogy merészen őszinték, kreatívak, és kiteljesedettek legyünk.
Amikor begyógyítjuk az anyasebet, elkezdjük felfogni azt, hogy az anya jólléte mennyire szédítő mértékben van hatással a gyermekére, főképp koragyerekkorban, amikor az anya és a gyerek még egy egységet alkot. Az anyánk az alapja annak, hogy kivé válunk: az első hiedelmeink az ő hiedelmei, az első szokásaink az ő szokásai. Mindennek egy része annyira nem a tudatos szférában zajlik, hogy alig lehet rálátni.
Az anyaseb végső soron nem az anyánkról szól. Hanem arról, hogy hogyan fogadjuk el magunkat és adottságainkat szégyen nélkül.
Hogy elismerjük és megtiszteljük azokat az alapokat, amiket az anyánktól kaptunk az élethez, hogy aztán teljesen annak a kreatív és különleges életnek a létrehozására fókuszálhassunk, amire igazán, őszintén vágyunk, és amiről tudjuk, hogy képesek vagyunk létrehozni.
Az anyaseb begyógyításából származó előnyök:
? Érzelmeinket tudatosabban és gyakorlottabban tudjuk kezelni.
? Egészséges határokat tudunk kialakítani, melyek segítenek legteljesebb és legjobb önmagunk létrehozásában.
? Egy olyan stabil ?belső anyát? hozunk létre, aki feltétel nélküli szeretettel, támogatással és vigasszal látja el a fiatalabb részeinket.
? Tudjuk magunkról, hogy kompetensek vagyunk. Úgy érezzük, hogy bármi lehetséges, és nyitottak vagyunk a csodákra és minden jóra.
? Folyamatosan kapcsolatban vagyunk a belső jóságunkkal, és képesek vagyunk mindenbe beletenni, amit csinálunk.
? Mély együttérzéssel és megértéssel viseltetünk magunk és mások felé.
? Nem vesszük magunkat olyan komolyan. Nincs már szükségünk külső megerősítésre ahhoz, hogy jónak érezzük magunkat. Nincs rá szükségünk, hogy folyton bizonyítsunk másoknak.
? Bízunk az életben, hogy megkapjuk tőle, amire szükségünk van.
? Biztonságban érezzük magunkat a bőrünkben, és szabadon önmagunk vagyunk.
? És még annyi minden más…
Amint elindulunk ezen a gyógyulási folyamaton, lassan eltávolítjuk azt a projekciókból szövődő sűrű ködöt, ami miatt meg vagyunk rekedve, és tisztábban láthatjuk, elismerhetjük és szerethetjük önmagunkat. Többé már nem cipeljük anyánk fájdalmának terhét, ami miatt kicsiként tartottuk magunkat.
Magabiztosan beleléphetünk saját életünkbe, azzal az energiával és vitalitással, amivel megvalósíthatjuk vágyainkat, szégyen és bűntudat helyett szenvedéllyel, erővel, örömmel, magabiztossággal és szeretettel.
Bethany Webster: Why it’s crucial for Women to Heal the Mother Wound cikke alapján
Webcím: http://womboflight.com/2014/01/18/why-its-crucial-for-women-to-heal-the-mother-wound/
Fordította: spreadthelight
Forrás: http://inspira.blog.hu
Fotó: Schneich Pixabay