Már nem tudom, hol olvastam a fenti mondatot, de szíven üt mindig, ha erre gondolok. Mert minden szerelemben hosszabb-rövidebb idő után, meg kellene a barátságnak jelennie.
A beteljesületlen szerelem, két ember egymástól való irreális félelmét tükrözi, azt az ösztönszintre száműzött páni félelmet, amelyet egy-egy kapcsolatot látva – esetleg saját bőrünkön megtapasztalva – gyermekkorunkban éreztünk. A gyermekkorban elszenvedett veszteségtől és a szintén itt megélt, lelki vagy fizikai sérüléstől való félelem, megakadályoz abban, hogy a mindennél jobban vágyott kapcsolatot realizáljuk. Felnőttként sem tudja egyikünk sem elhinni azt, hogy szeretik és szerethető.
Bizony, gyakran haraggal végződik egy ilyen kudarc.
Pedig igazán ekkor lenne szükség arra, hogy segítsünk egymásnak gyógyulni, regenerálódni – hiszen senki nem tudhatja jobban kettőnknél, hogy mit jelent elveszteni a biztonságot jelentő szeretetet és megélni az elutasítás szégyenét.
Ám a zsigereinkbe vésett bizalmatlanság felülírja a józan ész, de a két szemünk által látott valóság tapasztalatát is, és hiába kerget egymás karjába a vágy, a döntő pillanatban mégis menekülni fogunk – mindketten.
Ilyenkor a szeretet tudatos döntésünk lehet, semmi más: én szeretlek és szeretni foglak téged! Minden látszat, félelem és elutasítás ellenére.
Itt kellene a barátságnak is megjelennie a szerelem mellett mert, ha csak a félelem uralkodik – összetörhetjük egymás szívét…
Aki ismeri a Rezonancia törvényét tudja, hogy ez a találkozás elkerülhetetlen volt és tudja azt is, hogy a lelki sebek begyógyítása – sokszor a fizikai szinten is megjelenő fájdalom gyógyítása – csak így lehetséges.
Lassan, türelemmel lehet egymást megszelidíteni, elvárás helyett kölcsönösen adni, hogy gyógyuljon a bizalom. Mert a szeretet nem létezhet bizalom nélkül.
A másik fontos helye a barátságnak, egy már működő szerelmi kapcsolatban van.
Amikor egymást választjuk arra, hogy itt a fizikai világban együtt folytassuk az utat, együtt építsünk otthont, gyerekeket vállaljunk, fontos, hogy választottam a szerelmem, és – idővel – a legjobb barátom is legyen. Mert beleszerethetünk valaki másba is egyszer, mert megbetegedhetünk, mert megváltozhatunk.
Mert nem vagyunk tökéletesek, mert nem vagyunk egyformák, más a szeretetnyelvünk, a vérmérsékletünk, a múltunk, mások a félelmeink, a csalódásaink.
Eleinte könnyű, mert azt látjuk a másikban amit mi vágyunk, akik mi vagyunk, akik lenni szeretnénk. És ez a vonzás, ha lassan rajongássá válik, akkor tör ki rajtunk a szerelem. És minél nagyobb a vonzódás, kiderül, hogy a felszínen annál különbözőbbek vagyunk, és annál hasonlóbbak – legbelül.
Ez a skizofrén állapot óhatatlanul megteremti a problémákat, mely látszatra a kapcsolat problémája lesz.
Ám a kapcsolatban felmerülő nehézségek, a konfliktusok, minden esetben a saját megoldandó életleckéink, életfeladataink. Mégis, gyakran ilyenkor választunk másik, hozzánk illőbbnek vélt társat, ám a feladatot – sokszor évek múlva és ezerszer nehezebben – mindig visszakapjuk. Sajnos tapasztalatból tudom. Mert a szerelem nem választás dolga, nem egyszerű kellemes élettér. Az igazi szerelem a Sors akaratából kapott rajongás, amely menthetetlenül összeköt.
A szerelem megértése túlmutat a spiritualitáson, annál sokkal több – mély összetartozás az életünk során elszenvedett hiányokban. S mint ilyen lehetőség. A szerelem – egymás és a kapcsolat segítségével – lehetőség a sebeink és veszteségeink gyógyítására, a kiteljesedésre, létünk céljának megtapasztalására.
És ebből adódóan az eufórikus örömre.
Mindezért mámoros-viharos szerelmünknek meg kell szelídülnie, mert az életünkben a három legnehezebb dolog: hinni, bízni és megbocsátani.
Hiszen hinni annyit jelent, hogy tudni – azaz megérteni a másikat; bízni annyit jelent, hogy szeretni; és megbocsátani annyi, mint továbblépni a megbántottságból.
Ez a folyamat tudatosságot, döntést és sok munkát kíván. Ki kell bírni a lélek sötét éjszakáit – azaz túl kell lépni a kishitűségen, az önbecsülés hiányán, a félelmeken. Foggal, körömmel kell megtanulni küzdeni – a bizalom,azaz a szeretet képességéért.
Mert megéri szeretni.
A színek a képen: az egyes, négyes, tízes csakra szeretetminőségei.
Piros a biztonság és a bizalom; a zöld a közösségvállalás bizalma, az ítélet- és elvárásnélküliség, a Te is Én vagyok; a fehér a jin energiája, az együttérzés.
Ha ezek rendben vannak, létrejön a szakrális szerelem: erosz, filia, agapé.
Namaste! Farkas Erzsébet
- videolink: