Az ego tündöklése és bukása

Itt élünk ezen a Földön, az egyéni “én”-ek világában. 7 milliárd egymástól elszigetelődő egó birodalmában lakunk, annak az egónak a felségterületén, amely megkeseríti mindannyiunk életét.

Szembe kell néznünk a valósággal: mindenki fejében ott rejtőzik egy állandóan zsörtölődő, akaró, akaratoskodó zsarnoki “kis én”, az ego, aki gyakran pokollá teszi az életünket. Biztosra mondhatjuk, hogy az emberiség történetében a tengernyi értelmetlen szenvedés és pusztítás felelőse nem más, mint ez a kis, görcsösön összehúzódott “én” – pontosabban az, amit mi önmagunknak, ego-nak gondolunk.

Hogyan született az ego bennünk és hogyan vált zsarnokká?

Az ego születése

A csecsemő még nem rendelkezik egóval, az anyjától különálló “én”- tudomással. Az ő számára a világ egyetlen, megkülönböztethetetlen íz-hang-szín-forma-érzet kavalkád. Nincs én és nem-én, míg az öntudatlan egység állapotában él. A testi szükségletei és a környezetével, a ?valósággal? való elkerülhetetlen ütközései hatására azonban egyre inkább megbomlik ennek az öntudatlan egységnek a harmóniája. A kisgyermek megtanul járni, kitágul ezzel előtte a világ. Megtanul beszélni, ami a társas életre nyit számára kaput. Így fokozatosan leválik az anyjáról – egyfajta különálló “én” bontakozik ki, megszületik az ego.

A gyermek egyre inkább a nevével kezdi azonosítani magát. “Pistike éhes!” – mondja, majd fokozatosan megtanulja az “én”, “az enyém” fogalmait – s úgy érzi, hogy minél többet birtokol, minél inkább érvényesíti az akaratát, annál inkább “többé” válik – így bontakozik ki az egó és merül a tudat egyre mélyebb álmokba. A gyermek számára egyre tágabbá válik a világ, egyre többet birtokol, így nő és erősödik az ego. Majd jön az óvodáskor, amelyben megtanul szerepeket játszani, szerepeket ölteni magára, kialakítva ezzel a Personát, a szerepszemélyiségét, létrehozva ezzel a társas kapcsolataiban használt maszkjainak a kezdeményeit.

Ezekkel a maszkokkal egy időben alakul ki a tudattaljában az Árnyék is, ahová azok a késztetések és viselkedésminták kerülnek, amelyet a környezetében élő felnőttek nem fogadnak el, mivel ellentétesek a ?jó gyermek? maszk követelményeivel. Így alakul ki az ego tudattalan működési módja is.

A zsarnok születése

Iskolába kerülve a gyermek egyre több gondolatot, hiedelmet tesz – a legtöbbször tudattalanul – magáévá, hiszen megkérdőjelezetlenül elhisz minden gondolatot, amelyet szülei, környezete, tanárai, az általa mindentudó” istennek vélt felnőttek sugalltak neki.

Teljesen azonosulni kezd a gondolataival: a nevével, a nemével, címkékkel, végzettségével, titulusokkal, munkahelyével, vagyonával, történeteket tesz magáévá és ezek az élettörténetek is az ego-ját jelentik, növelve annak a tartalmát.

Az ego pedig birtokolni akar, mindig több és több lenni. Több tudás, több hit, több anyagi dolog. Még többet, egyre többet és egyre mohóbban akar bekebelezni. És így válik zsarnokká, amely egyre inkább eluralja az illető személyiségét.

Az ego, amely egy eszközként jött létre a Tudat számára, hogy a formák világában ki tudja fejezve magát, most önállóvá válva, zsarnokian telepszik rá az egész személyiségre és taszítja ezzel egyre mélyebb és mélyebb álomba az őt megalkotó Tudatot.

Az ego emberként egy “különleges” fajjal azonosítja magát, akinek a Földön (életterünkön) kiváltságos szerepe van: uralkodni minden teremtményen, igába hajtani a természetet – elkülönül, elidegenedik természetes környezetétől, amelynek valójában beépülő része, sőt Egy, azonos vele. Az ego (ami nem más, mint egy gondolati képződmény, hitrendszer) szembeszáll a mélyben munkálkodó természetes életprogrammal, az ösztönnel, a figyelmeztető érzelmekkel, száműzi őket – neurózist, stresszet, kiégettséget eredményezve, sőt akár egyes esetekben képes arra is, hogy önmagát elpusztítsa változatos formákban. Szembeszáll a külső természetével (“Hajtsuk csak igába a Földet!”), fajok pusztulása, erőszak, háborúk, ökológiai katasztrófák sora fémjelzi a létét. A terroristák, vallási fundamentalisták, hódító háborúkat vívó nemzetek, hatalommániás politikai vezetők és gátlástalanul mohó pénzemberek, mind a felduzzadt egó képviselői. Az egész kultúránk, civilizációnk alapját az önző és birtokló egó képezi, így, mivel az egó hozta létre a társadalmi intézményeinket is, ezért ezek is óhatatlanul az egó kifejeződéseivé váltak.

Miért van szükség egyáltalán az ego-ra?

Miért van szüksége egyáltalán a Tudatnak arra, hogy ego-ként jelenjen meg itt a formák világában? Ez egy kozmikus játék, amelyben a Tudat belemerül a formák világába, elvész benne, hogy ott újra önmagára találjon, önmaga tudatára ébredjen. Mert nem ismerheti fel önmagát, ha csak ő van és nincs tőle elkülönülő “másik”. Hiszen ha minden fekete színű lenne, akkor nem tudnánk, hogy mi a fehér. Ha csak a sötétség létezne, fogalmunk sem lenne a világosságról. Ha nincs “rossz”, akkor nem lenne “jó” sem. A pusztán formamentes tudat, Az Egy kettővé válik, az ellentétek pólusává, majd az ellentétek feszülése miriád más, egyedi formát hoz létre, s a formák mögötti Egyetlen ősi princípium felismeri önmagát – ez a Tao tanítása is.

A Tudat a formák világában csakis egy testben tud megjelenni és ahhoz, hogy önmagára tudjon ébredni a testben, először is öntudatra kell ébrednie a formák világában. Ennek az öntudatra ébredésnek az első állomása az elkülönült én-tudat, az ego megjelenése.

Az ego a személyiség szervező és irányító központjaként a környezetével való egyensúly megteremtéséért felelős. Ebben a személyiségünk további két része nyújt neki segítséget: a Persona (szerepszemélyiség) és az Árnyék (az ego számára elfogadhatatlan tulajdonságok és hajtóerők). Ez a két személyiségrész mintegy védő funkciót tölt be, mivel a Persona a külvilágból, az Árnyék a tudattalanból érkező, az ego-t fenyegető hatásokat szűri meg. Ezek együtt adják a személy identitását, önazonosságtudatát. Egy, a Forrástól, a közös tudatosságtól elszigetelődő egyén születik ezáltal, amelyben a szerepszemélyiség (Persona) és az elfojtott tartalmak (Árnyék)

Az ego bukása

A Földünket és az emberiséget fenyegető társadalmi és ökológiai válságok egyre inkább egy válaszút elé kényszerítenek. Túl kell lépnünk az egós elmeprogramjainkon vagy elpusztítjuk önmagunkat és a világ egy részét!

Az egonak el kell tehát buknia, mert szemben áll a Tudat evolúciós fejlődésmenetével. Ennek a bukásnak két útja lehetséges: egy szép, felemelő, vagy egy szenvedéssel teli. Mindkét út azonban egy irányba visz, hisz a Tudat önmagára ébredéséhez vezetnek.

A szenvedéssel teli utat jól ismerjük. Minden ego alapvető törekvése anövekedés, hogy a formák világában minél több, nagyobb, erősebb és szilárdabb legyen. Minél több dolgot akar birtokolni, egyre magasabbra és magasabbra akar jutni a világ hierarchikus építményében és egyre nagyobb területeket akar a befolyása alá gyűrni. A formák bűvöletében élve minden energiáját a formák állandóvá tételére fordítva. Nem veszi figyelembe a formavilág egyetlen változatlan tényét: hogy minden forma múlandó, a születésnek és a halálnak van alávetve. Az ego a formát (köztük a saját formáját) akarja felemelni az örökkévalóságba, ami lehetetlen. Ez a törekvése lesz aztán minden szenvedésének a forrása, mert a formákból épített világa idővel homokvárként omlik össze körülötte, míg végül a halál az utolsó formát, a testét is elveszi tőle. Üres kézzel jött a Semmiből és ugyanúgy távozik oda vissza. Az egyetlen kincs az éberség, amit magával vihetett volna, azt a formavilágban értéktelennek gondolta, mert az nem növelhette a zsarnoki egó hatalmát.

A szellemi (újjá)születés

A másik, a szebb út az emberi élet derekán kezdődik, amikor egy természetes folyamat keretében az ember egyre inkább felismeri az ego természetét és felismeri annak zsarnoki természetét. A formáktól elfordulva figyelmét egyre inkább a transzcendens, a formanélküli felé fordítja. Ezt nevezte az egyik leghíresebb pszichológus, Carl Gustav Jung az ember szellemi születésének.

Ez a szellemi születés azzal a felismeréssel kezdődik, ami a legtöbb embernek csak a halálakor jön el, hogy a formákkal való azonosulás minden szenvedésünk oka. Ezért az illető egyre inkább feladja a formákkal való azonosulását és visszalépve a világ forgatagától egyre inkább elcsendesedik. Így egyre éberebbé válik önmagára és a környezetére is, a tudatosság tiszta terét egyre kevesebb gondolat felhőzi be.

A tiszta tudatosság állapotában a személy felismeri, hogy amikor tudatában van a tudat terének, amelyben létrejönnek a gondolatok és a kapcsolódó érzések, világosan megtapasztalhatja azt, hogy az ego egy csaló. Önmagát valódinak és egyetlen létező “én”-nek nevezi, miközben nem más, mint a valódi “Én”-nek, a tudat terének állandóan változó tartalma – egy gondolati képződmény.

A szellemi ?újszülött? tiszta éber tudatállapotban, meditációban, az a figyelés éber állapotában keresi, kutatja ezt a fejben csacsogó, követelőző, akaratoskodó egó-t, ám sehol nem találja. Behatol a folyamatosan ítélkező, címkéző, csacsogó hang forrásáig; de amint meg akarod ragadni azt – szertefoszlik. A belső monológ, a benne zajló ego csacsogása elhalkul, kihuny, a semmibe vész és megtapasztalja, hogy valójában nincs más valóságos “Én”-je, mint maga a Tudat. Rájön, hogy az egó beteges túlburjánzásának egyetlen természetes ellenszere az éberség, a figyelem.

Egy más élet kezdete ez, ami ugyanakkor megváltás az emberiségnek is. Miután ősemberként testi érzeteinket ismertük fel, a középkorban az érzelmeink szélsőségeit, a modern korban pedig az észt helyeztük piedesztálra, nos, most egy rendkívül fontos evolúciós fordulat előtt állunk: felismerjük azt, hogy az érzetek, érzelmek, gondolatok világán túl van egy éber, figyelmes, szeretet-teljes, tudatos térszerű “valami” – s ez a “Valami” vagyok “Én”. Így – szó szerint- egy új emberiség születik meg: az egó álmából önmaga tudatára ébredt ember.

Forrás: www.utjelzok.blogspot.hu

Tagged under