A tradicionális asztrológia csupán a hét látható bolygót veszi figyelembe, a karmaasztrológiai olvasatokban azonban jóval több eszköz áll a rendelkezésünkre. Szükség is van rájuk, hiszen a karmikus témák teljesen egyedi tapasztalatokon alapulnak. Gondolj csak bele: lehet, hogy két ember ugyanazt az izgalmas vagy megrázó eseménysort éli meg, mégis más benyomásuk marad róla. Ilyen a karma természete: mindaz, amit a saját szintünkön lényegesnek élünk meg, mély nyomokat hagy bennünk és idővel karmikus tudássá, rossz esetben félelmekké vagy fóbiákká növekszik. A születési képletben a látható égitestek a hétköznapi dolgokat írják le, a láthatatlan ?transzcendens? objektumok pedig a karmikus mélyrétegekről adnak felvilágosítást. Ezeket csupán a távcső feltalálása után kezdték észrevenni, és három csoportba oszthatók: a két transzcendens óriás gázbolygó (Uránusz, Neptunusz), az Aszteroida-öv ?kavicsai? és a Kuiper-öv ?jeges hólabdái?, legalább is a kissé lusta és kényelmes tradicionális asztrológusok előszeretettel nevezik őket így. Ez utóbbiba tartozik a Plútó is, amelyet egészen 2006-ig bolygónak tartottak számon, amíg ki nem derült, hogy mégsem az.
Minden az Uránusszal, a nagy reformerrel kezdődött 1781-ben, hiszen amikor megpillantották, egyszerre két fontos dolog is történt: háromszorosára nőtt a Naprendszer (ugyanis háromszor messzebb kering, mint a Szaturnusz), a tradicionális asztrológia csodaszép harmonikus építményén pedig (három minőség, négy őselem, öt fő-fényszög, hét ősbolygó, tizenkét csillagjegy, a két fényadó egy-egy jegyet, a maradék öt kettőt-kettőt ural) megjelent az első repedés. Már nem 7, hanem 8 bolygó állt a rendelkezésünkre, vagyis adni kellett neki egy jegyet, amit uralhatott ? a Vízöntőt ?, ezzel azonban fel is borult az addigi szimmetria. Nem sokkal később 1801-ben megpillantották az Aszteroida-öv első égitestét, a Cerest, utána évenként a következő hármat (Pallas Athena, Juno, Vesta), majd jó sokáig nem történt semmi. Az asztrológusok fellélegezhettek. Azt hitték, ezzel lezárult a Mars és a Jupiter közötti tér feltárása, a viszonylag kisméretű objektumokat pedig elnevezték ?női kisbolygóknak?. Aztán 1846-ban megpillantották az ötödiket, ami annyival kisebb volt, mint az első négy, hogy már nem lehetett tovább halogatni a dolgot; be kellett látni, hogy valami teljesen új égitest típussal van dolgunk, amelyek nem önállóan, hanem egy övben keringenek. Meg is született az új csillagászati fogalom, az ?aszteroida?, s még abban az évben fel is fedeznek tíz újabbat, aztán a következő százötven évben több ezret. Jelenleg tizenkilencezer elnevezett aszteroida van, a számuk pedig folyamatosan bővül.
A következő lényeges mozzanat 1930-ban történt, amikor megpillantották a Plútót, amely sokaknak csalódást okozott, hiszen legalább egy Neptunusz méretű gázóriást vártak. Ehelyett egy viszonylag kisméretű objektumot találtak, amely ráadásul furán viselkedett, mert a keringési pályája átszelte a Neptunuszét. Addig az összes bolygó saját territóriumot birtokolhatott, a Plútó azonban elhajlik az Ekliptika síkjától, és hiába kering hosszabb ideig a Nap körül, mégis belelóg egy rövidebb keringésű égitest terébe. Ettől függetlenül a legtöbben kimondottan boldogok voltak, mert végre lett rendes ura a Skorpiónak (hiszen addig a Kossal osztozott a Marson, ami több szempontból kicsit sem volt kielégítő ? hogy mást ne mondjak, a Mars bátor és egyenes, míg a Skorpió titkolózó és falmelléki), csak mi karmaasztrológusok morogtunk magunkban, hogy valami nem stimmel. Rendes bolygók nem szoktak csak úgy belenyúlni más bolygók pályáiba.
Aztán 1977-ben észrevették a Chiront, ami ugyancsak ezt teszi, méghozzá nem is egy, hanem két égitesttel, hiszen a keringése során belelóg a Szaturnusz és az Uránusz pályasíkjaiba. Sokunknak ekkor esett le a tantusz, hogy miről is van szó: egy teljesen új égitest típusról, amelynek éppen az a szerepe, hogy hidakat képezzen a Naprendszeren belül. Mi már sejtettük azt, amit a csillagászok még csak kóstolgattak; nekik újabb tizenöt évre és két-három hasonló égitestre volt szükségük, mire hajlandók voltak belátni, egy második övrendszerrel állunk szemben. Az új évezred hajnalán az űrtávcsövek és űrszondák nyitották meg csak igazán számunkra a teret. A segítségükkel valóban kitágultak a Naprendszer határai, s kiderült, hogy Neptunuszon túli peremvidékén, a Kuiper-övnek nevezett területen, sok ezer égitest kering. Ezek többsége viszonylag kisméretű, de van néhány Plútónál is nagyobb, mint például az Eris. A csillagászok az elmúlt tizenöt évet a felfedezésükkel és kategorizálásukkal töltötték, különböző neveket aggattak rájuk, mint például ?Kentaur? (Chiron után, aki a görög mondák első kentaurja), ?TNO? (Trans-Neptunian Object = Neptunuszon túli objektum), vagy ?KBO? (Kuiper-Belt Object = Kuiper-övbeli objektum). Az utóbbi két mozaikszó a Naprendszerben elfoglalt helyük alapján határozza meg őket, és létezik még a ?törpebolygó? fogalom is, amely a jellegüket írja le. Mi a transzcendentális karmaasztrológiában az egyszerűség kedvéért egyöntetűen Kentauroknak nevezzük az összes Kuiper-övbeli, vagyis Neptunuszon túl keringő égitestet. A Kentaurok jellemzője, hogy teret és időt hidalnak át. Összekötik a földi valóságot a magasabb dimenziókkal, az előző életeket a mostanival. Elsősorban a karmikus sebeink jellegéről adnak felvilágosítást, de leírják a nehéz tapasztalatok által szerzett képességeket is.
A két égi öv égitestei tárják fel a születési képlet mélyrétegeit, vagyis mindazokat az előző életbeli történéseket, amelyekben a jelen talányai gyökereznek ? nélkülük tehát nem lehet valódi karmaasztrológiai olvasatokat készíteni. Ha érdekel ez a módszer, gyere el a szeptember 7.-én induló tanfolyamra, a részleteket itt találod.
Griga Zsuzsanna
Karmaasztrológus
www.the-dreamweaver.net